Amikor a perzsa szőnyeg alól kilóg a rakéta – Avagy miért remeg a kanál a pesti kávéban?

Írta: Egy Pesti Körúti Vagány

​Hát kérem, megint áll a bál.

Aki azt hitte, hogy az új esztendőben csak a bejgli maradékával és a konditermi fogadalmakkal kell megküzdeni, az nagyot tévedett. Rezső, a törzshelyem főpincére – aki amúgy diplomáciai érzékét tekintve simán lekörözné az ENSZ Biztonsági Tanácsának felét – ma reggel úgy csapta le elém a feketét, hogy a hab remegett a tetején, mint Teheránban a levegő.
​– Hallotta, szerkesztő úr? – kérdezte sokatmondóan, miközben a kötényével törölgette a márványasztalt. – Megint zörög a haraszt Perzsiában. Azt mondják, dúsítanak. De nem a levest, hanem az uránt.
És igaza van. A Közel-Kelet megint olyan, mint egy rosszul bekötött Karancs tűzhely: bármikor berobbanhat, ha valaki rossz helyen gyújt rá.
​

A diplomácia keringője a puskaporos hordón

​

Hogy mi történik valójában? Nos, a helyzet bonyolultabb, mint egy pesti kereszteződés a csúcsforgalomban, amikor nem működnek a lámpák. Iránban a mollahok úgy keverik a kártyát, hogy a Nyugat csak kapkodja a fejét, mint turista a Váci utcai trükkösöknél.
​A forgatókönyv a régi, csak a díszletek változtak.

​Van egy atomalku, ami már régen nem alku, inkább csak egy cafat papír, amit mindenki lobogtat, de senki nem olvas el.
​Vannak a proxik, ezek a „csináld magad” hadseregek, akikkel Teherán úgy sakkozik a térségben, hogy a bábuk helyett valódi életek hullanak le a tábláról.
​És van a Vörös-tenger, ahol a teherhajók lassan már csak tengeralattjáró-kísérettel mernek átcsorogni, mert a drónok úgy röpködnek, mint a szúnyogok a Balaton-parton augusztusban.

​De mi közünk ehhez nekünk, a Nagykörúton?
​Jogos a kérdés, kedves olvasó. Hiszen Teherán messze van, a perzsa szőnyeg pedig drága. De a globalizáció nevű ördögi találmány miatt, ha ott tüsszentenek egyet a síita vezetők, itt Pesten mi kapunk tüdőgyulladást – vagy legalábbis az árcédulák.
​Mert miről is szól ez az egész valójában, ha lehántjuk róla a vallási mázat és a diplomáciai bikkfanyelvet? Az olajról és a biztonságról.

​Ha a Hormuzi-szorosban valaki keresztbe fordít egy tankert (vagy ne adj’ isten kilő egyet), akkor a benzinkúton a totóoszlop számai úgy fognak pörögni felfelé, hogy ahhoz képest a pesti ingatlanárak emelkedése csak lassított felvétel.


​És valljuk be, a pesti polgár idegei már így is feszültebbek, mint a húr a hegedűn a Zeneakadémián. Nem hiányzik nekünk, hogy a reggeli dugóban még azon is kelljen aggódni, hogy az ajatollah éppen milyen lábbal kelt fel.
​

A konklúzió: Kávé és remény
​

Mit tehetünk mi itt, a Duna-parton? Semmit. Nézzük a híreket, csóváljuk a fejünket, és hallgatjuk a szakértőket, akik olyan magabiztosan jósolnak, mint a meteorológusok, és pont annyira is válnak be a prognózisaik.
​A világ nagyurai most megint összeülnek, telefonálgatnak, fenyegetőznek. Egyik nap „vörös vonalakat” húznak, másik nap „de-eszkalációról” beszélnek. Mi pedig, egyszerű halandók, csak remélhetjük, hogy a józan ész – ez a ritka madár, ami mostanában nem nagyon fészkel a nemzetközi politikában – végül mégiscsak leszáll valahol a Közel-Keleten.
​Addig is, kérem szépen, igyunk egy kávét. Feketén, röviden. Mert ki tudja, meddig lesz még megfizethető a világvége.
​”Rezső, hozhatja a számlát! De csak óvatosan, nehogy felrobbanjon az is.”